Szülés és elengedés

Most, hogy közeledik szülésem időpontja, azon kapom magam, hogy kezdek a gyerekeimre egy kicsit más szemmel is tekinteni. Áron hamarosan „A nagy” lesz, Sára pedig nővér(ke). Olyan szokatlan felállás ez, nekem is szoknom kell a gondolatot, hogy bár hosszú várakozás előzte meg – a családi felállás mégiscsak egyik napról a másikra át fog rendeződni. Áron elmúlt négy éves, látszólag ő sokkal inkább tudatában van annak, hogy mi fog történni néhány nap múlva, Sára rejtélyesebb dolgokat produkál. Több mint két hete mindennap megemlíti, hogy szopizni szeretne, és kéri, hogy szopizás után ringassam az ölemben. Utána azt is megemlíti, hogy majd amikor Hanna baba fog szopizni, akkor ő is anyuka lesz, és a kisbabáját, aki az ő hasában nő, és akkorra kibújik, ő fogja szoptatni. Meg majd együtt „kendőzzük fel” kisbabáinkat és úgy megyünk sétálni. Ő és anya. Sokszor beszélünk róla, hogy a gyerekek előre érzik azt a veszteséget, amit egy kistestvér megszületése számukra jelenteni fog. Az anyából fizikailag, lelkileg és szellemileg is kevesebbet kapnak, mint előtte, legalábbis az első időkben egészen biztosan. Az elmúlt napokban, ahogy a szülés közeledtével egyre inkább befelé figyelek, az járt a fejemben, hogy ezt a folyamatot nekem is tudnom kell (el)engedni – hogy a kicsi gyerekeimből a még kisebb érkezésével nagyobbak lesznek, hogy már nem Sára lesz a legkisebb, még ha igényelni fogja továbbra is, hogy babázzak vele, etessem meg, és beszéd helyett gügyögve kérleljen ezt-azt, amikor kisbabává válik. Azt is észrevettem, hogy ezekben a szülés előtti napokban sokkal inkább igénylem, hogy mellettem legyenek a gyerekek. Ha egy picit kiszakadok, jobban hiányoznak, mint valaha. Mintha az is kézzelfoghatóvá válna, hogy ezek az „utolsó időink” ilyen felállásban, ami ezután jön, biztosan más lesz, és az elmúlt két és fél évet ezekkel a napokkal szépen el is búcsúztatjuk.