Ma két hetes Hanna és ma volt az első önálló napunk: ébredéstől az altatásig négyen, a három gyerek meg én. Igen, igaz az, amit sokan előre mondtak, hogy más a három, mint a kettő, merthogy csak két kéz áll rendelkezésre három gyerekhez, és voltak a napnak olyan pillanatai, amikor mindháromnak egyszerre és egészen kellettem volna, és mivel mindhárman máshol voltak, szemmel se tudtam tartani mindegyiket, csak reménykedtem benne, hogy jól oldom meg a megoldhatatlannak tűnő feladatot. Estére azt gondoltam, remekül alakítottuk mindannyian a szerepeinket az új felállásunkban, de azért az altatás nem könnyű téma… Eddig sem volt az, kettővel. Csodálom azt, ahol az esti rutin után az anya lekapcsolja a villanyt és kijön a szobából. Ismerek ilyet J. Vagy az én gyerekeimnek nagyobb az intimitásigényük este, vagy megérzik azt, hogy alapvetően én is azt gondolom, fontos ez az esti mesélős-beszélgetős összebújós együttlét, nem tudom, de már régóta nem az ágyaikban alszanak, hanem a földön, matracokon.
Mert: így kényelmesen elférünk a meseolvasáskor, mindkettőt lehet felváltva simogatni alvás előtt, ők is megfoghatják egymás kezét, és alvásügyben már egy jó ideje nem az elveket, hanem azt tartom szem előtt, hogy mindenki a lehető legtöbbet aludjon. Aztán sakkozom a délutáni alvásokkal – ha nem alszanak, általában az este könnyebben megy, hamarabb elalszanak. De hogy ebbe az amúgy is kényes helyzetbe hogyan pottyan egy harmadik – pillanatnyilag ez tűnik a legnagyobb kihívásnak… Mert akkor minden rendben, ha Hanna az elaltatás idejét átalussza a másik szobában, de ha nem? „Igen, Áron, mindjárt jövök, várj egy kicsit”, „Sára, ne kiabálj ilyen hangosan, mindjárt visszajövök”, közben persze jönnek utánam, látják és tudják, hogy a feszültséget egy épp elégedetlen csecsemő okozza, akinek a hangjára ugrok és otthagyom őket. És végül – bár ölemben Hannával, ami azt is jelentette, hogy nincs szabad kezem, mégis bekuckóztunk a gyerekszobába, közben az „Esti csendben”-t http://www.pagony.hu/esti-csendben-altatodalok hallgattuk, és mindenki szépen elaludt, a maga helyén, az egyébként elmaradhatatlan hátsimogatás nélkül, veszekedés és elégedetlenkedés nélkül, eléggé kimerülten. Vannak időszakok, amikor ’túlélés’-re játszunk, azt hiszem, ez most egy ilyen, ami tudom, hogy idővel meghozza a megnyugtató megoldásokat, csak ki kell várni, és türelmet kell hozzá kérni J.