2011. április 26., kedd

Alvásügy



Ma két hetes Hanna és ma volt az első önálló napunk: ébredéstől az altatásig négyen, a három gyerek meg én. Igen, igaz az, amit sokan előre mondtak, hogy más a három, mint a kettő, merthogy csak két kéz áll rendelkezésre három gyerekhez, és voltak a napnak olyan pillanatai, amikor mindháromnak egyszerre és egészen kellettem volna, és mivel mindhárman máshol voltak, szemmel se tudtam tartani mindegyiket, csak reménykedtem benne, hogy jól oldom meg a megoldhatatlannak tűnő feladatot. Estére azt gondoltam, remekül alakítottuk mindannyian a szerepeinket az új felállásunkban, de azért az altatás nem könnyű téma… Eddig sem volt az, kettővel. Csodálom azt, ahol az esti rutin után az anya lekapcsolja a villanyt és kijön a szobából. Ismerek ilyet J. Vagy az én gyerekeimnek nagyobb az intimitásigényük este, vagy megérzik azt, hogy alapvetően én is azt gondolom, fontos ez az esti mesélős-beszélgetős összebújós együttlét, nem tudom, de már régóta nem az ágyaikban alszanak, hanem a földön, matracokon.
Mert: így kényelmesen elférünk a meseolvasáskor, mindkettőt lehet felváltva simogatni alvás előtt, ők is megfoghatják egymás kezét, és alvásügyben már egy jó ideje nem az elveket, hanem azt tartom szem előtt, hogy mindenki a lehető legtöbbet aludjon. Aztán sakkozom a délutáni alvásokkal – ha nem alszanak, általában az este könnyebben megy, hamarabb elalszanak. De hogy ebbe az amúgy is kényes helyzetbe hogyan pottyan egy harmadik – pillanatnyilag ez tűnik a legnagyobb kihívásnak…  Mert akkor minden rendben, ha Hanna az elaltatás idejét átalussza a másik szobában, de ha nem? „Igen, Áron, mindjárt jövök, várj egy kicsit”, „Sára, ne kiabálj ilyen hangosan, mindjárt visszajövök”, közben persze jönnek utánam, látják és tudják, hogy a feszültséget egy épp elégedetlen csecsemő okozza, akinek a hangjára ugrok és otthagyom őket. És végül – bár ölemben Hannával, ami azt is jelentette, hogy nincs szabad kezem, mégis bekuckóztunk a gyerekszobába, közben az „Esti csendben”-t http://www.pagony.hu/esti-csendben-altatodalok hallgattuk, és mindenki szépen elaludt, a maga helyén, az egyébként elmaradhatatlan hátsimogatás nélkül, veszekedés és elégedetlenkedés nélkül, eléggé kimerülten. Vannak időszakok, amikor ’túlélés’-re játszunk, azt hiszem, ez most egy ilyen, ami tudom, hogy idővel meghozza a megnyugtató megoldásokat, csak ki kell várni, és türelmet kell hozzá kérni J.

2011. április 15., péntek

Hanna születése

Sokan úgy tartják, hogy a születendő gyerek személyiségjegyei, temperamentuma és világrajövetelének körülményei közt szoros az összefüggés.
Gyerekeim megszületéséig ez nem különösebben foglalkoztatott, mert engem császármetszéssel segítettek a világra, és sokszor kifejezetten zavart, hogy az így születettekre mit és hogyan „húz rá” egy-egy lélektani iskola. Nem tagadom, hogy lehet néhány gondolatébresztő összefüggés, de a leegyszerűsített általánosításoktól mindig is ódzkodtam…
Az viszont tagadhatatlan, hogy gyermekeim megszületésének egyes pillanatai ott és akkor bennem örökre lefényképeződtek, a mai napig eszembe jutnak, dédelgetem őket – és megérkezésük módja olyan szépen illeszkedik temperamentumuk egészéhez.
 Hanna megérkezése az a szülés élmény, amit legszívesebben minden szüléstől tartó-félő nőnek elmesélnék, hogy aztán bátran és várakozással-teli induljon élete nagy eseménye felé.
Talán az érettség, az olvasmányaim (Ina May: Születéskalauz, Marie Mongan: A hipnoszülés), talán a társam erős jelenléte, a természet ringatása, a homeobogyók, a víz ellazítása, sok barátunk ránk gondolása, vagy talán egy kicsit mindegyik közrejátszott abban, hogy életem egyik legjelentősebb eseményére a legnagyobb hálával tudok visszagondolni.
Ahogy az első kettőnél, (a fájások helyett J) hullámok éjszaka indultak rendszertelenül… Reggeli készítés közben már felírtam a papírra az időket, remélve, hogy lesz bennük rendszer. Ekkor hívtuk át az anyósomat, hogy vigyázzon a gyerekekre, míg teszünk egy sétát az erdőben. Elvittük hát Bodzát sétálni, és egy óra alatt szépen beálltak 5 perces időközökre ezek a hullámok, közben beszélgettünk, hétágról sütött a nap, tavasz illata volt az erdőnek. Aztán autóba ültünk, hogy közelebb legyünk a kórházhoz. Ott leparkoltunk, és elmentünk a Városligetbe sétálni. Ott a hullámok már egyre intenzívebbek lettek, megtapasztaltam, hogy jó légzéssel és mozgásban maradással mennyivel jobban lehet velük bánni J. Két órával ezután már szívesen mentem a kórházba, ahol megvizsgált az orvosom és mondta, hogy 2-3 ujjnyira nyitva is van a méhszáj. (És ekkor lebegett előttem még néhány óra a szülőszobán, pedig az események itt nagyon felgyorsultak)
V megtöltötte a kádat kellemesen meleg vízzel, én beszálltam, átlélegeztünk néhány hullámot, és szóltam, hogy Hanna jönni szeretne. Ekkor egy szülésznő, aki ott pakolt a szekrényeknél, ledobott egy törölközőt a kád elé, és ahogy kiléptem, elfolyt a magzatvíz és megjelent Hanna feje, a következő hullámra pedig mindene J.  Ezután ért oda az orvos, aki gratulált. Egyre inkább hiszek abban, hogy a szülés lélektana döntő a fiziológiás folyamatok alakulásában, és én V-nek köszönhetem, hogy ilyen meghitt és természetes lehetett ez az élmény.  
És akkor - amilyen a születése... csodás ez a 4 napos lány, finom, szemlélődő, érzékeny ajándék.
A harmadik Csillagunk.

2011. április 8., péntek

Türelem

Hihetetlen misztérium ez a szülés-megindulás. Hogy nem egy egyértelmű biológiai gongütésre indul meg a folyamat, hanem számos apró részlet együttállása kell ahhoz, hogy egyszer csak, sok-sok hónap után ebből a szimbiózisból életre keljen egy egészen másfajta kapcsolat. Mindez türelemre és alázatra tanít a nagy művel kapcsolatban – bár aktív részese vagyok én is, a tudatosságomat kevésbé tudom segítségül hívni benne, mint a megérzéseimet. Tetszik, hogy ilyen árnyalt ez a csoda és még az is tetszik, hogy így kevésbé tervezhető a folyamat egésze. Mindkét szülésem éjjel 2-kor, alvásból felébredve indult, (Áron is, Sára is délután 13:45-kor születtek meg) ezért a harmadiknál is éjszakai megindulásra számítok, és már napok óta azzal a gondolattal fekszem le, hogy hátha ma… 
A belső fészekrakó motorom nagy intenzitással irányította az elmúlt hetek tevékenységeit, és mostanra megnyugodtam. Azt hiszem, készen állok J.
Ennek a gyönyörű, illatos fehér nárcisznak a bimbóját sem jutott eszembe idő előtt kibontani, egyik napról a másikra, váratlanul nyitotta meg szirmait és pompázik a kert közepén.  

2011. április 6., szerda

Szülés és elengedés

Most, hogy közeledik szülésem időpontja, azon kapom magam, hogy kezdek a gyerekeimre egy kicsit más szemmel is tekinteni. Áron hamarosan „A nagy” lesz, Sára pedig nővér(ke). Olyan szokatlan felállás ez, nekem is szoknom kell a gondolatot, hogy bár hosszú várakozás előzte meg – a családi felállás mégiscsak egyik napról a másikra át fog rendeződni. Áron elmúlt négy éves, látszólag ő sokkal inkább tudatában van annak, hogy mi fog történni néhány nap múlva, Sára rejtélyesebb dolgokat produkál. Több mint két hete mindennap megemlíti, hogy szopizni szeretne, és kéri, hogy szopizás után ringassam az ölemben. Utána azt is megemlíti, hogy majd amikor Hanna baba fog szopizni, akkor ő is anyuka lesz, és a kisbabáját, aki az ő hasában nő, és akkorra kibújik, ő fogja szoptatni. Meg majd együtt „kendőzzük fel” kisbabáinkat és úgy megyünk sétálni. Ő és anya. Sokszor beszélünk róla, hogy a gyerekek előre érzik azt a veszteséget, amit egy kistestvér megszületése számukra jelenteni fog. Az anyából fizikailag, lelkileg és szellemileg is kevesebbet kapnak, mint előtte, legalábbis az első időkben egészen biztosan. Az elmúlt napokban, ahogy a szülés közeledtével egyre inkább befelé figyelek, az járt a fejemben, hogy ezt a folyamatot nekem is tudnom kell (el)engedni – hogy a kicsi gyerekeimből a még kisebb érkezésével nagyobbak lesznek, hogy már nem Sára lesz a legkisebb, még ha igényelni fogja továbbra is, hogy babázzak vele, etessem meg, és beszéd helyett gügyögve kérleljen ezt-azt, amikor kisbabává válik. Azt is észrevettem, hogy ezekben a szülés előtti napokban sokkal inkább igénylem, hogy mellettem legyenek a gyerekek. Ha egy picit kiszakadok, jobban hiányoznak, mint valaha. Mintha az is kézzelfoghatóvá válna, hogy ezek az „utolsó időink” ilyen felállásban, ami ezután jön, biztosan más lesz, és az elmúlt két és fél évet ezekkel a napokkal szépen el is búcsúztatjuk.  

2011. április 3., vasárnap

Hannára várva

Kettő kint, egy (még épp) bent. Áron és Sára kézlenyomatával :)


Tej és méz

E. Fromm könyve, a „Szeretet művészete” csak néhány éve került a kezembe, és azóta is foglalkoztat az a párhuzam, amit az anya és a bibliai ígéret földje, a „Tejjel mézzel folyó Kánaán” közt említ. Párhuzamában a tej a törődésnek és a feltétel nélküli, viszonzatlan gondoskodásnak a jelképe, míg a méz az élet édességének, az élet-szeretnek, az életben levés boldogságának a szimbóluma. A legtöbb anya szerinte képes tejet adni, de jóval kevesebben tudnak mézet is adni a gyermeküknek. A méz csepegtetéséhez ugyanis nem elég jó anyának lenni, hanem ahhoz boldog embernek kell lenni.
Az anya életszeretete, életigenlése ugyanannyira ragályos, mint szorongásai…
Fromm szerint könnyű megkülönböztetni egymástól azokat a gyerekeket (és felnőtteket), akik csak tejet kaptak, azoktól, akik tejet és mézet is kaptak gyerekkorukban.
Nem sokkal ezután az olvasmányélményem után jártam Bert Hellinger egyik előadásán, aki pedig arról beszélt, hogy milyen könnyű megkülönböztetni egymástól azokat az embereket, akiket jól szerettek, azoktól, akiket csak tisztességgel felneveltek az édesanyák.
Mindennek fényében, azt hiszem, a gyereknevelés egy nagyon intenzív önismereti utazás, ahol a saját jól-létem felelőssége már nemcsak magam, hanem a gyermekeim miatt is megkérdőjelezhetetlen. Sokszor eszembe jut, hogy ez vajon miért nem része egy középiskolai tananyagnak, miért tartják kevésbé fontosnak, mint a halmazelméletet vagy a logaritmusokat. (És elképzelek egy gimnáziumi érettségiztető bizottságot, ahogy felteszik a kérdést: …És mondja, fiatalember, így 18 évesen mit lát maga előtt, milyen emberré szeretne válni? És mit tesz mindezért nap mint nap? J)
Sokszor olyan jól el tudom különíteni magamban azt az érzést, amikor jelen van ez az életszeretet attól, amikor csak vágyom rá. És azt is tudom, hogy bár nagyban befolyásolja mindezt az energiaszint, az alvás-ébrenlét arány, vagyis a kialvatlanság, az időjárás, az évszak, a napszak, az aktuális teendők mennyisége és gyakorlatilag minden: mégis túlságos egyszerűsítése lenne mindennek, ha adott hangulatra lehetne fogni a meglétét… a szeretet azt hiszem, sokkal jobban függ motivációtól és elhatározástól, mint gondolnánk. És a jó benne az, hogy művészet, ami tanulható J.


2011. április 2., szombat

Csillagterelő

Az úgy volt, hogy gyerekkoromban az anyukám gyakran hívott "Csillagom"-nak, és ahogy az a családjainkból hozott megszokásokkal gyakran megesik, azt vettem észre, hogy én is "Csillagozom" a gyerekeimet.
Ezek a Csillagok négy éve kezdtek el megérkezni hozzánk. Először Áron, majd Sára, hamarosan pedig kishúguk, Hanna érkezik.

Én mindeközben olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy a teljes életmódváltás mellett - vagyis a Csillagok életünkbe csöppenésével és az anyasággá válás sokszínűségének megélésével - nem kellett lemondanom sem a tanulmányaimról, sem a munkámról, amiből épp annyit végezhettem, amennyi a Csillagok terelése mellett még jókedvvel belefért az életembe.

Nem is olyan régen kezdett el foglalkoztatni a gondolat,- talán a nagycsaláddá válásunk hatására, hogy ha úgy alakult, hogy pillanatnyilag főállásom az anyaság, akkor mennyire vagyok mindebben képzett, mennyire tartok lépést a fejlődéslélektannal, mennyire kreatívak a nevelési eszközeim, stb. Megtapasztaltam, hogy sok minden jól megy ösztönösen, meg azt is, hogy a meglevő nevelési eszközkészletem időnként teljesen véges, és egyedül rajtam áll, hogy újragondolok-e már bejáratott sémákat annak reményében, hogy a családommal, gyerekeimmel együtt töltött értékes idő még jobb legyen mindannyiunknak. 

Biztosan nem vagyok egyedül abban, hogy szeretném jól csinálni ezt az életre szóló kalandot és egyre jobban foglalkoztat az, hogy mitől is lesz ez még jobb? Átgondoltabb, kreatívabb, spontánabb, játékosabb? Hogy életem egyik legnagyobb küldetésére hogyan fogok visszagondolni 20 év múlva?
Jó lesz egy kicsit újra végiggondolni a sarokköveimet :)