Hanna születése

Sokan úgy tartják, hogy a születendő gyerek személyiségjegyei, temperamentuma és világrajövetelének körülményei közt szoros az összefüggés.

Gyerekeim megszületéséig ez nem különösebben foglalkoztatott, mert engem császármetszéssel segítettek a világra, és sokszor kifejezetten zavart, hogy az így születettekre mit és hogyan „húz rá” egy-egy lélektani iskola. Nem tagadom, hogy lehet néhány gondolatébresztő összefüggés, de a leegyszerűsített általánosításoktól mindig is ódzkodtam…

Az viszont tagadhatatlan, hogy gyermekeim megszületésének egyes pillanatai ott és akkor bennem örökre lefényképeződtek, a mai napig eszembe jutnak, dédelgetem őket – és megérkezésük módja olyan szépen illeszkedik temperamentumuk egészéhez.

 Hanna megérkezése az a szülés élmény, amit legszívesebben minden szüléstől tartó-félő nőnek elmesélnék, hogy aztán bátran és várakozással-teli induljon élete nagy eseménye felé.

Talán az érettség, az olvasmányaim (Ina May: Születéskalauz, Marie Mongan: A hipnoszülés), talán a társam erős jelenléte, a természet ringatása, a homeobogyók, a víz ellazítása, sok barátunk ránk gondolása, vagy talán egy kicsit mindegyik közrejátszott abban, hogy életem egyik legjelentősebb eseményére a legnagyobb hálával tudok visszagondolni.

Ahogy az első kettőnél, (a fájások helyett J) hullámok éjszaka indultak rendszertelenül… Reggeli készítés közben már felírtam a papírra az időket, remélve, hogy lesz bennük rendszer. Ekkor hívtuk át az anyósomat, hogy vigyázzon a gyerekekre, míg teszünk egy sétát az erdőben. Elvittük hát Bodzát sétálni, és egy óra alatt szépen beálltak 5 perces időközökre ezek a hullámok, közben beszélgettünk, hétágról sütött a nap, tavasz illata volt az erdőnek. Aztán autóba ültünk, hogy közelebb legyünk a kórházhoz. Ott leparkoltunk, és elmentünk a Városligetbe sétálni. Ott a hullámok már egyre intenzívebbek lettek, megtapasztaltam, hogy jó légzéssel és mozgásban maradással mennyivel jobban lehet velük bánni J. Két órával ezután már szívesen mentem a kórházba, ahol megvizsgált az orvosom és mondta, hogy 2-3 ujjnyira nyitva is van a méhszáj. (És ekkor lebegett előttem még néhány óra a szülőszobán, pedig az események itt nagyon felgyorsultak)

V megtöltötte a kádat kellemesen meleg vízzel, én beszálltam, átlélegeztünk néhány hullámot, és szóltam, hogy Hanna jönni szeretne. Ekkor egy szülésznő, aki ott pakolt a szekrényeknél, ledobott egy törölközőt a kád elé, és ahogy kiléptem, elfolyt a magzatvíz és megjelent Hanna feje, a következő hullámra pedig mindene J.  Ezután ért oda az orvos, aki gratulált. Egyre inkább hiszek abban, hogy a szülés lélektana döntő a fiziológiás folyamatok alakulásában, és én V-nek köszönhetem, hogy ilyen meghitt és természetes lehetett ez az élmény.  

És akkor - amilyen a születése... csodás ez a 4 napos lány, finom, szemlélődő, érzékeny ajándék.
A harmadik Csillagunk.

Türelem

Hihetetlen misztérium ez a szülés-megindulás. Hogy nem egy egyértelmű biológiai gongütésre indul meg a folyamat, hanem számos apró részlet együttállása kell ahhoz, hogy egyszer csak, sok-sok hónap után ebből a szimbiózisból életre keljen egy egészen másfajta kapcsolat. Mindez türelemre és alázatra tanít a nagy művel kapcsolatban – bár aktív részese vagyok én is, a tudatosságomat kevésbé tudom segítségül hívni benne, mint a megérzéseimet. Tetszik, hogy ilyen árnyalt ez a csoda és még az is tetszik, hogy így kevésbé tervezhető a folyamat egésze. Mindkét szülésem éjjel 2-kor, alvásból felébredve indult, (Áron is, Sára is délután 13:45-kor születtek meg) ezért a harmadiknál is éjszakai megindulásra számítok, és már napok óta azzal a gondolattal fekszem le, hogy hátha ma… 

A belső fészekrakó motorom nagy intenzitással irányította az elmúlt hetek tevékenységeit, és mostanra megnyugodtam. Azt hiszem, készen állok J.

Ennek a gyönyörű, illatos fehér nárcisznak a bimbóját sem jutott eszembe idő előtt kibontani, egyik napról a másikra, váratlanul nyitotta meg szirmait és pompázik a kert közepén.  

Szülés és elengedés

Most, hogy közeledik szülésem időpontja, azon kapom magam, hogy kezdek a gyerekeimre egy kicsit más szemmel is tekinteni. Áron hamarosan „A nagy” lesz, Sára pedig nővér(ke). Olyan szokatlan felállás ez, nekem is szoknom kell a gondolatot, hogy bár hosszú várakozás előzte meg – a családi felállás mégiscsak egyik napról a másikra át fog rendeződni. Áron elmúlt négy éves, látszólag ő sokkal inkább tudatában van annak, hogy mi fog történni néhány nap múlva, Sára rejtélyesebb dolgokat produkál. Több mint két hete mindennap megemlíti, hogy szopizni szeretne, és kéri, hogy szopizás után ringassam az ölemben. Utána azt is megemlíti, hogy majd amikor Hanna baba fog szopizni, akkor ő is anyuka lesz, és a kisbabáját, aki az ő hasában nő, és akkorra kibújik, ő fogja szoptatni. Meg majd együtt „kendőzzük fel” kisbabáinkat és úgy megyünk sétálni. Ő és anya. Sokszor beszélünk róla, hogy a gyerekek előre érzik azt a veszteséget, amit egy kistestvér megszületése számukra jelenteni fog. Az anyából fizikailag, lelkileg és szellemileg is kevesebbet kapnak, mint előtte, legalábbis az első időkben egészen biztosan. Az elmúlt napokban, ahogy a szülés közeledtével egyre inkább befelé figyelek, az járt a fejemben, hogy ezt a folyamatot nekem is tudnom kell (el)engedni – hogy a kicsi gyerekeimből a még kisebb érkezésével nagyobbak lesznek, hogy már nem Sára lesz a legkisebb, még ha igényelni fogja továbbra is, hogy babázzak vele, etessem meg, és beszéd helyett gügyögve kérleljen ezt-azt, amikor kisbabává válik. Azt is észrevettem, hogy ezekben a szülés előtti napokban sokkal inkább igénylem, hogy mellettem legyenek a gyerekek. Ha egy picit kiszakadok, jobban hiányoznak, mint valaha. Mintha az is kézzelfoghatóvá válna, hogy ezek az „utolsó időink” ilyen felállásban, ami ezután jön, biztosan más lesz, és az elmúlt két és fél évet ezekkel a napokkal szépen el is búcsúztatjuk.